Túrázás a Quilotoa kráter körül

Quilotoa

Ecuador felvidéke nekünk borzasztóan tetszett és itt töltött időnk jelentős részét túrázással töltöttük a szebbnél szebb parkokban. Mire Eljutottunk a Quilotoa vulkán kráteréhez már jó pár vulkán és hegy megmászása volt a tarsolyunkban, de ez nem vette el a kedvünket hogy tegyünk egy kis kitérőt Latacungából.

Csak egy napot szántunk erre a programra ezért Latacungába hagytuk a csomagjaink nagy részét hogy ne kelljen sokat cipekedni egy este kedvéért.

A Quilotoa kráter körül egy 12,5 km-es túrát lehet csinálni, de a legtöbb látogató azért érkezik ide mert ez a kiinduló pontja egy hosszabb lélegzetű programnak ami akár napokig tarthat. A túra nem igazán megerőltető de azért ne becsüljük alá azt a tényt hogy közel 4000 méteren vagyunk. A térségben számos ösvény található amik összekötik a hegyek között megbúvó parányi falvakat. Az ide látogatók gyakran három,négy vagy akár öt napig is túráznak a festői csúcsok és völgyek között. Lehet sátrazni, vagy akár a kis falvakban családoknál megszállni. Hostel is akad pár.

Mi csak egy rövidebb lélegzetű programra vágytunk, de maga Quilotoa városa és annak környéke is bőven lekötött minket.

Érdekes hangulata volt a helynek. Amint leszálltunk a buszról feltűnt hogy több mint a város fele még jócskán építkezés alatt állt. Sok éttermet és szállás helyet láttunk amiket még állványok vettek körül. Többek között ott is ahol végül megszálltunk (mint kiderült mi voltunk az egyetlen vendégek, de nagyon jó árat kaptunk mivel elméletileg még nem voltak nyitva).

A tulajdonos nagyon kedves volt és többször kért bocsánatot hogy a konyhájuk még nem szolgál ételt, de rá sem hederintettünk mert a szoba amit kinyitott nekünk a csodás fa burkolattal, ággyal, saját fürdőszobával és kis kandallóval szebb volt mint anno a nászutas “lakosztályunk” (na jó egy Skót szigeten kempingeztünk az esküvőnk után, úgyhogy nem teljesen igazságos a hasonlat). Minden esetre nagyon örültünk a szerencsénknek.

Miután lecuccoltunk elindultunk várost nézni. Quilotoa egy szinte kísértetiesen csendes kis hely, csupa apró helyi emberrel akik tesznek vesznek és látszólag készülnek a turista szezon kezdetére amikor özönleni fognak a külföldiek hozzájuk. Néhány kis bolt és étterem volt csak nyitva, de nekünk az is elég volt. Nem sok minden volt kapható a menükön, de azért így is tudtak ajánlani pár helyi jellegzetes ételt. Nagyon hideg volt a szél úgyhogy boldogan ettünk két hatalmas tál “Locro de papas”-t ami egy krémes, sűrű krumpli leves volt kukoricával, sajttal és avokádóval. Nagyon laktató volt.

A szuvenír boltok roskadtak a kötött és szőtt alpaka gyapjú termékektől. Sapkák, pulcsik, sálak, kesztyűk, plüss állatok, zoknik sorakoztak minden elképzelhető színben.

Egy pár óra felderítés után a nap rohamosan elkezdett süllyedni a hőmérséklettel együtt, de még el akartunk menni legalább egy kicsit megnézni a krátert. Pont a naplementére értünk oda és felejthetetlen élménnyel gazdagodtunk. Maradni akartunk tovább, de a szél olyan fagyos volt hogy dideregve szaladtunk vissza a szállásunkra.

A hostelunk sötét volt amikor vissza értünk, továbbra sem voltak illúzióink hogy az étteremben sörön kívül bármit is kaphatnánk, de akartunk valakit keresni aki legalább megmondja hogy hová érdemes mennünk vacsorázni. 15 perc “hola”-zás után (hola= hello spanyolul ) vissza mentünk az utcára. Meglepően sok épület volt teljesen sötét, de pár száz méter után találtunk egy boltot ahová beengedtek minket. Egy 5 négyzetméteres kis szobába volt pár polc amin konzervek voltak meg pár zacskós tészta, sűrített tej és só. A család aki vezette a boltot a szoba közepén ült egy kis vas kályha körül ami melegen bevilágította az egész teret. Miután megértettük velük hogy egy étkezőt keresünk a kislányuk felállt és egy nagy takarót tekert maga köré és kiinvitált minket vissza az utcára.

Elsétáltunk vele a város széléig ahol egy jóval nagyobb hotel volt (szintén állványokkal körül véve) ahol teljes kivilágítás volt és éppen akkor ment be valaki más is. Megköszöntük a lánynak a segítséget és siettünk a fény felé (azóta még hidegebb lett kint).

Odabent, hasonlóképp egy család meg pár vendég üldögélt a kandalló körül. Megkérdeztük mit lehet enni, és közölték hogy “menu del dia” vagyis napi menü van csak. Nem nagyon akartunk akadékoskodni, úgyhogy rendeltünk kettőt és leültünk a tűz mellé tűnődve mi is lesz a vacsi.

Az első fogásunk egy sűrű leves volt spaghetti tészta darabokkal. Semmi különös vagy jellegzetes íze nem volt, de panasz nélkül megettük. Második fogásnak főtt krumplit kaptunk rizzsel és egy cipő talpra hasonlító csirke mell filét. A mellettünk lévő asztalnál a család ekkor tájt ült le vacsorázni és szó se róla az ő menüjük határozottan jobban festett. Szaftos tengeri malac, kukoricával, krumplival és káposztával. Kicsit irigykedtünk, de elég hamar elterelte a figyelmünket a harmadik fogás.

Itt egy kis mellék történetként elmeséljük hogy Márti az USA-ban többek között egy évig dolgozott egy idősek otthonába és ott megismerkedett a sűrítő porral ami minden folyadékot besűrített egy vastag puding állagára. Ezt azoknak az öregeknek adták az italához akiknek már nehezére esett nyelni. Bármi legyen is az, víz, gyümölcs lé, kóla vagy akár sör, ha bele tettek egy kanál sűrítőt puding lett a vége….különös ízű puding.

Nos a gyümölcs lé amit kihoztak nekünk forró volt és sűrű mint a tapéta ragasztó. Hát ismét egy tapasztalattal több gondoltuk miközben az italt szürcsöltük.

Egy érdekes és emlékezetes vacsora után vissza kocogtunk a szobánkba ahová valaki betett nekünk tűzifát és gyújtóst. Nagy örömmel lezuhanyoztunk és begyújtottunk a kandallóba. A tűz narancs fénye beborította a szobát és nehezünkre esett elképzelni egy idillikusabb lezárását a napunknak.

Másnap reggel az utcától jövő ritmikus dübörgésre ébredtünk. A helyi asszonyok tűzifát hasítottak az aszfalton?! Kicsit komikusan hatottak a kis termetű asszonyok a vastag színes szoknyáikkal és a kis fekete kalapjaikkal amiket szerintünk a század forduló előtt a londoni bankárok hordhattak. Két kosár megtelt és már mentek is a dolgukra még a fejszét is ott hagyták.

A reggelink is ranglistás volt a vacsoránk után. Megint nehéz volt egy nyitott éttermet találni de amikor végre találtunk egyet és kihozták a tányérokat egyértelműen látszott hogy a konyhából össze csapott és újra melegített maradékokat kaptuk meg. Magyarosan elfogadtuk hogy “ez van ezt kell szeretni”.

Mivel az idő gyönyörű volt körbe akartuk gyalogolni a Quilotoa krátert, de úgy hogy még a délutáni busszal vissza tudjunk menni Latacungába.

Az túra számunkra elég könnyű volt, leszámítva néhány meredek homokos részt. A legnagyobb nehézséget az okozta amikor próbáltuk felállítani a kamerát a kis állvánnyal. A szél folyamatosan felborította a kamerát de ennek ellenére mégis sikerült pár jó képet csinálni.