Bosque Petrificado Nemzeti Park

Mit is tudunk a Föld kialakulásának a történelmi szakaszairól, és mennyire fogjuk fel hogy az emberiség milyen parányi időt töltött el ezen a bolygón ahhoz képest hogy mi minden volt itt előttünk és még mi van hátra? Mi nagyon szeretünk kevésbé ismert és népszerű helyeken utazni, kikerülvén a turizmus ipar jól ismert rendszereit ezért úgy határoztunk hogy Argentína keleti oldalán motorozunk fel észak felé annak ellenére hogy sokan mondták hogy “ott semmi érdekes nincs”. Mellékesen hozzátennénk hogy természetesen a 100%-a azoknak akik ezt mondták nem voltak Argentina keleti oldalán hanem hallották valakitől aki hallotta valahol. Ez amúgy egy univerzális dolog, az utazók pletykálnak helyekről ahol nem voltak de valakitől vagy valahonnan hallottak már róla. Mi ezt a felismerést egy nagyon hasznos információnak tartottuk mivel utazásunk során sokszor mások véleményére hagyatkozunk és nem mindegy hogy mennyire hiteles forrásból jön. Volt jó pár érdekes természeti jelenség és nemzeti park ami határozottan érdekesebb volt mint a semmi. Mint a legjobban várt program a Bosque Pertificade Nemzeti Park meglátogatása volt.

Puerto San Julián városában szálltunk meg pár napra a tengerparti védett területek miatt és innen indultunk tovább északra a kietlen száraz pampákon a RN3-as úton 200 km-t. Motorral ez már eleve egy nagy távolság volt nekünk mivel egy cross motorral utaztunk, nem pedig egy két személyre kitalált hosszútávú utazásra tervezett géppel.

Viszont mivel gyakran megálltunk lehűteni a motort, volt alkalmunk látni állat világot is bőven. (igen, ez egy jelenős kellemetlenség volt a motorral, k.b 2-3 óránként meg kellett állnunk hogy lehűljön a járgány ). A guanakó az egyik legaranyosabb és leggyakoribb állat amelyet Argentínában láttunk. A legtöbb ember ha nem is látott egyet sem soha élőben, felismeri őket könnyedén, mivel egy tipikus dél-amerikai tájkép szinte elengedhetetlen tartozékai, ezért elég jó a sajtójuk. A guanakónak van néhány nagyon érdekes szokása és jellemzője amit kiderítettünk és gondoltuk hogy megosztjuk .

1, A mai guanakók száma mindössze 5%-a annak, ami annak idején az európaiak érkezésekor volt a kontinensen.

2, Hogyan szeretnek harcolni a hím guanakók?? Egymás elülső lábait harapva!

3, A guanakó nem bővelkedik sok opcióval ami az étkezést illeti; de hogy megbirkózzanak ezzel a problémával, a természet háromkamrás gyomorral látta el őket hogy maximális táplálékot tudjanak kivonni a gyenge minőségű füvekből.

4, A guanaco hajlamos saját nemével csoportosulni; a nőstények körülbelül 10 fős állományokban élnek a borjakkal, a hímek pedig akár 50 fős csoportokban is vándorolnak.

A fenti állatokat már jó párszor láttuk az előző hetekben, de amikor közelebb jutottunk a bosque petrificado bejáratához felfedeztünk egy új állatot amit még előtte nem láttunk. Hogy is lehet körül írni? Egy őz és egy nyúl keveréke talán? Úgy hívják mara vagy pampanyúl.

Amikor eljutottunk a Nemzeti Park bekötő útjához, tudtuk hogy aznap már nem jutunk el a parkig, ugyanis a térkép még egy jó 50 km-t mutatott a bejáratig, de ez egy laza kavicsos úton volt csak lehetséges ami a sebességünket egy negyedére csökkentette.

Táborhelyet kellett keresnünk a szél és esetleges forgalom elől. Nem volt túl nehéz egy helyet találni, viszont amire nem számítottunk hogy a pampa apró, száraz növényzete olyan töviseket és tüskéket rejtenek amik egy pillanat alatt tönkre tették volna a sátrunkat és a felfújható matracainkat. Szóval a sátorozásunkat gyomlálással kezdtük.

Az esténk nyugodtan telt egészen a reggelig amikor a szél felkerekedett és talán fél kilónyi port és homokot sodort be a sátrunkba. Mindent belepett, velünk együtt.

De ettől eltekintve izgatottan vágtunk bele a hátralévő útnak a parkig.

A park nagyon jól van kialakítva egy fantasztikus kis múzeummal, amelyet egy család vezetett, ők mindent elmagyaráztak nekünk (spanyolul!!!), mielőtt elmentünk a sétára. Erre már hihetetlenül szeles volt, ezért erőteljesen javasolták, hogy a rövid körsétára menjünk a nagy helyett ami felvisz minket a kilátóhoz. A nagy szél lökésekre hivatkoztak, mondván hogy veszélyes. Nem akartuk mondani hogy Floridában egy hurrikánt is megtapasztaltunk már úgyhogy udvariasan bólintottunk, de mikor is fogunk ide valaha visszajönni?? Na ja… Úgyhogy tudtuk hogy minden percét ki akarjuk élvezni, vagyis naná hogy el fogunk menni a hosszú körre… aztán talán nem fúj el minket a szél, gondoltuk!

Itt sétálni ezek között a hatalmas kővé vált örökzöld fák között időutazásnak éreztük. Elképzeltük amikor ez a vidék egy sűrű zöld erdő volt amíg csak a szem ellátott. Hihetetlen gondolat. 150 millió évvel ezelőtt még az óceánoktól bejövő pára nedvesítette a levegőt (ebben a korban még nem léteztek az Andok, úgyhogy ez relatívan egyszerű volt).

Nagyon sok helyen találtunk apró gyönyörű részleteket a kővé szilárdult hatalmas farönkökön. Alul egy ághely körvonalait lehet egész pontosan kivenni. A kővé szilárdult maradványok között sétálni olyan mint egy régi katedrális romjait felderíteni.

A fa átalakulása kővé egy nagyon lassú folyamat, ami gyakorlatilag azt takarja hogy a fa sejtjeibe vízben oldott ásványi részecskék kerülnek. Az ásvány fajtájától függ hogy milyen színű lesz.

Ahhoz hogy egy darab fa kővé váljon, évmilliókra van szükség. Csak akkor jön létre ez a folyamat amikor egy fa el van temetve különböző rétegek alatt. Ezekben a föld és hamu rétegekben vannak azok az ásványi anyagok amik az idő során kicserélődnek a fa eredeti részecskéivel, és így tartja meg a fa eredeti struktúráját.

A szél valóban nagyon erős volt az ösvényen, de semmi ami komoly problémát okozott volna nekünk. Felmentünk egészen a kilátóig ahonnan egy egyedi panoráma nyílt meg előttünk.

Több órát töltöttünk a parkban, de még aznap körülbelül 230 km volt a következő megállónkig (az első 50 ismét kavicson) úgyhogy kora délután már tovább is indultunk. Ez a hely azonban az egyik kedvenc emlékünk Argentínából, ha arra járok ne hajtsatok el a leágazó mellett!