Salar de Uyuni

Bolívia dél-nyugati csücskén található Salar de Uyuni, a világ legnagyobb kiterjedésű és egyben legmagasabban fekvő felszíni sómezeje, vagy úgymond sós mocsara, vagy só sivatagja;- kinek hogy tetszik. Bolívia a legszegényebb ország a Dél-amerikai kontinensen, de Salar de Uyuninak köszönhetően az ország ökonómiája javulóban van amit nagyrészt a rengeteg látogatónak köszönhetnek, de ugyanakkor évente több mint 20,000 tonna sót szállítanak ki a sómezőből ami szintén számottevő bevételt jelent. És persze mindamellett nem legutolsó sorban Bolíviában itt található a világ legnagyobb lítium készlete ami a modern világunk egyik nélkülözhetetlen nyersanyaga.

Nagyon sok jó történetet hallottunk Salar de Uyuniról és mivel ez volt Bolíviában az utolsó megállónk a kb 1 hónapos utunk alatt ki akartuk használni a lehetőségeket.

Legtöbben busszal érkeznek Uyuni városába ami többé kevésbé teljesen a turizmus köré lett kiépítve. Egy nagyon egyszerű felépítésű, poros kis várost kell elképzelni ahol sajnos jócskán magasabbak voltak az árak, mint amihez hozzá voltunk szokva az ország többi részén. Azért még így sem volt vészes, másrészt mi jócskán spóroltunk azzal hogy saját közlekedési eszközzel érkeztünk.

Miután találtunk szállást és lecuccoltunk, már pattantunk is vissza a Mandarínára hogy megnézzük híres a Vonat Temetőt!

A vonat temető Uyuni városa szélén egy népszerű látványosság. Nekünk nagyon tetszettek ezek a régi vas és acél roncsok amik hátramaradtak egy régen elmúlt gazdasági fellendülés után. Igazából ezek rozsdás mászókák felnőtteknek! Jól elvoltunk ezen az enyhén lepukkant történelmi roncs telepen.

Mire elkezdett lemenni a nap, észre vettük hogy egyre kevesebb ember van a vonat temetőben aztán alkonyatra már egyedül voltunk. Tudtuk hogy a fő műsorszám Salar De Uyuniban a naplemente a sómezőnél, amit ‘kötelező’ megnézni de mi jól éreztük magunkat a mozdonyok körül kettesbe.

Amikor lement teljesen a nap véltünk látni a messzeségbe egy autó karavánt amit először csak mérsékel érdeklődéssel figyeltünk de aztán rájöttünk hogy több száz autóról van szó. Ezek mint kiderült a bérelt kocsik amik elviszik a látogatókat a szokásos programra aminek az utolsó része a naplemente fényképezés, majd azonnal amint a nap alá bukik a láthatáron, mindenki rohan vissza a városba. Eddigre már viszonylag tapasztalt utazóként egyből éreztük hogy a ‘legjobb rész’ csak később fog kezdődni és igazunk is lett. Az égbolt színeinek váltakozása a következő órába még jócskán elkápráztatott minket és alig vártunk hogy másnap a sivatag többi részét is láthassuk.

Még kinn maradtunk a csillagokat nézni egy darabig, ha sivatagba vagytok ezt sose hagyjátok ki, még akkor se ha egy sorstárs utazó lerobbant lakóautónak alakított kisteherautóját kell kitolni a mocsárból, mint ahogy mi is tettük. A végeredmény, két hálás ember, egy megmentett vakáció, egy kellemes vacsora és jó karma amit alig vártunk hogy továbbadjunk. Az utazás számunkra már rég nem csak fényképek készítése és új helyek, ételek felfedezése, ennél sokkal több, egy új világ megértése egy új szemléleten keresztül, egy univerzális értékrend felismerése amit kultúrától és nyelvtől eltekintve érzünk. Bármerre menjünk is vagy bárkivel keresztezze a sors az utunk, ha találkozunk bárkivel aki ezt a közös nyelvet beszéli, úgy érezzük barátot találtunk. Itt Salar de Uyuni-ban ismét beigazolódott ez az elmélet.

Másnap reggel körbe kérdeztünk egy kicsit hogy milyen kirándulásokra vagy program csomagokra lehet befizetni, mert azt olvastuk hogy viszonylag sok volt az esőzés a környéken és egy kicsit féltettük a Mandarínát. Nem hittük hogy megköszönne egy só fürdőt a karosszéria, a fék vagy akár az elektromos kábelek sem.

A városban különböző egy napos túrákra és programokra lehet befizetni, nagyjából 6-7 ezer forintért vannak fejenként. Ha csillagnézést akarsz az kicsit drágább, de lehet alkudni. A több napos túrák amikkel más helyi látványosságokat is fel lehet fedezni, mint például a Laguna Coloradót, egy magaslati tavat, aminek a vize élénk rózsaszínű akár csak a flamingók amik ott élnek.

Ezek a túrák 2-3 naposak is lehetnek, szállással és koszttal együtt akár 70-80 ezer forintba is kerülhetnek.

Miután megkérdeztük a jármű mosás lehetőségéről a hostelunk tulaját és meggyőződtünk a szolgáltatás létezéséről, úgy döntöttünk nekivágunk motorral, és ha nagyon járhatatlanok lesznek majd az utak, másnap befizetünk egy ügynökségnél.

Mire oda értünk a bejárathoz, láttuk hogy pár helyen kénytelenek leszünk átmenni vizes szakaszokon, viszont szerencsére a terep gumik ezt könnyebbé tették mint gondoltuk. Párszor megsiklottunk, de mindenféle nagyobb dráma nélkül bejutottunk.

A lapos fehér só síkság egy érdekes látvány volt. Nem is olyan messze a bejárattól találtunk pár kis gejzírt amikből bugyogott fel a mélyből a szulfátos víz.

A következő pár kilométert lassan tettük meg, mert még nem szoktunk hozzá a ropogó só tömbökhöz a kerekeink alatt. Nem láttunk túlzottan sok más látogatót a környéken és csak nagyjából tudtuk merre kell mennünk hogy eljussunk a só hostelhez, de megálltunk eljátszani a környezetünk optikái csalódásaival.

Amikor oda értünk a só hostelhoz megtaláltuk a sok másik látogatót. Több tucat négy kerekes jármű sorakozott és még annál is több turista fényképezkedett. Büszkén nyugtáztuk, nincs több örült motoros aki az esős évszakban bejönne ide. Nekünk se ajánlották, de mondtuk nekik, ha már idáig jöttünk Magyarországról megnézzük azt a sósivatagot hacsak nem elveszik a motort.

Nem nagyon lehetett nem észre venni a hatalmas Dakar szobrot a hosztel mellett. Bolívia a Dakar ralit először 2014-ben hívta meg a sivatagba. Azóta minden évben több és több ember érkezik Uyunihoz, 2016-ban a Dakar ralinak köszönhetően több mint 600,000 látogató érkezett egy szezon alatt.

Nem tudtuk nem belefényképezni a két bolíviai asszonyt akik kacarászva nézték a felsorakozó turistákat a szobor előtt. Volt egy kanadai pár akik velünk együtt szintén látták a humort benne úgyhogy ahelyett hogy ketten lefényképeztessék magukat a srác rávette a két asszonyt hogy csatlakozzanak az ő képébe! Zseniális!

A következő megállónk a “tükör” volt. A sivatagnak az a része ahol a víz megmarad a felszínen és a világ legnagyobb természetes tükrét képzi. Erről láttunk jó pár lenyűgöző képet, de úgy adódott hogy nem jutottunk el odáig. Sajnos amikor megközelítettük a tükröt Mandarína először elakadt. Egy jó 15 cm-t belevésett a laza felszínbe és minket pedig beterített sós kásás löttyel. ( Utóirat, itt emlékeznénk meg Márti hősi halált halt bakancsaira, sajnos ők ezt a sófürdőt sose heverték ki )

Miután rájöttünk a helyzet komolyságára, visszakanyarodtunk a kijárat felé és szép ráérősen vissza mentünk. Volt egy kis szakasz ahol a víz talán egy centi mélyen fedte a felszínt, itt egy gyors képet kattintottunk.

Amikor a bejárathoz érzünk megálltunk egy kicsit pihenni és két Argentín kisfiú egyből felkönyörögték magukat a mocira.

Ez volt az első fordulónk a só sivatagba, és mivel még csak a délután közepe volt visszamentünk a városba, lemosattuk Mandarínát aztán meg magunkat.

Egy kis vacsora után vissza mentünk a naplementéért. Ahogy számítottunk rá, rengeteg ember tolongott a bejáratnál és mivel már egyszer lemostuk a mocit, másodszor mi sem akartunk messze menni. Gyalog sétáltunk pár száz métert hogy a tömeg mögöttünk legyen.