Torotoro

Miután már jó pár ismertebb helyet meglátogattunk a Bolíviai utunk során úgy döntöttünk hogy bevállalunk egy nem olyan népszerű és kissé zötykölődős utat. A választásunk a Torotoro Nemzeti Parkra esett. Torotoro maga egy eldugott, poros kisváros az egyik legszebb helyen amit addigi utunk során láttunk Dél Amerikában.

Bolívia Potosi tartományát bejárni bármilyen geológus álmát jelentené. Ami változatosságot lehet itt látni a kőzetek és ásványi anyagok formái és színei között egyszerűen hihetetlen még laikus szemmel is. Úgy lehet látni a kőzet rétegeit mint egy tortának, amikor kivágunk egy szeletet belőle. Ez itt alul a képen például olyan mint egy földalatti szivárvány.

Nagyon megszerettük Bolíviát az eddigi utazásaink során, változatos tájakon motorozunk át és gyakran pár óra leforgása alatt más klímán kötöttünk ki. Ez az ország a legszegényebb a kontinensen, ergo a nyugati sztenderdekhez szokott utazóknak eléggé máshogy kell tekinteni a lehetőségekre és kell egy kis idő hogy hozzászokjunk a körülményekhez. Például tapasztaltabb utazókként pár nap után már nem is igazán kérdeztük a szállásunkon a meleg vizet, mivel úgysincs, sőt komolyan fontolgattuk hogy veszünk saját zuhanyrozsát mivel ez sem volt a legtöbb hotel/hostel/alojamiento-ban ahol épp megszálltunk. Oh, saját vécépapír mindig legyen nálatok, sehol nincs kirakva, se szappan.

Még egy apró, bár jelentős infó amit mi nem tudtunk mielőtt Bolíviába értünk hogy hivatalosan a külföldieknek 2,5-szeres áron adják az üzemanyagot és azt is csak kijelölt benzinkutaknál. Szóval vagy meg kell vesztegetni a benzinkutast, ami nem igazán nehéz feladat, vagy venni kell benzines kannát (itt bármibe még üres kólás üvegbe is töltenek neked) és azzal próbálkozni. A rendszer iróniája hogy a járművet akár a benzinkúttal szemben is le lehet parkolni mivel ők ebben az esetben “nem látják” a külföldi rendszámot. Ezekről a szituációkról mindig ‘Az Erik a Viking’ jut eszünkbe, ahol a császár láthatatlanná válik miután a fejére kerül a rongydarab. Hihetetlenül hangzik ugye, az is, de így van, többször is ilyen módszerrel tankoltunk, aztán persze volt hogy nem adtak.

Na de vissza a lényegre, Torotoro egy kis közösség föld utakkal, rendszeres áram szünetekkel és a lakosság 85%-a a Nemzeti Parkból él valamiféleképpen, de ennek a pár száz fős kis falunak ez elég.

Feliratkoztunk egy csoport kirándulásra (az itteni parkokban kötelező egy idegenvezetővel menni) az Itas Városhoz. Az állunk leeset a tájtól és a számtalan kőzet fajtától.

A csoportunk 7 főből állt a túravezetőnkkel együtt. Rendes volt a srác, bár egy szót sem beszélt angolul, megpróbált a mi spanyol nyelvtudásunknak megfelelően magyarázni és gesztikulálni.

Két dolgot érdemes tudni a park belépési szabályairól. Először meg kell venni egy általános belépőt a Nemzeti Parka, ami négy napig érvényes (fejenként 4000 Ft) ezután pedig keresni kell egy idegenvezetőt és egy csoportot akivel mehetsz. Minden túra egység áron van (szintén kb 4000 Ft) de ha ketten vagytok ugyanannyit fizettek az idegenvezetőnek mintha hatan mennétek, ezért nyilván jobban megéri nagyobb csoporttal menni.

Az első megállónk a Ciudad Del Itas (Itas város) volt ahol két óra túrát ígért nekünk az idegenvezetőnk. Amit nem tudtunk hogy nem azért lesz két óra mert sokat fogunk gyalogolni, hanem mert a Dél Amerikaiak rettentő sok időt töltenek fényképezéssel, és ezalatt nem a tájképekre kell gondolni. Kb 5 percenként megálltunk 10 percre, hogy mindenféle szögből, pólóban, pulóverben, kalapban, napszemüveggel, és ezek kombinációjában is elkészülhessenek a tökéletes selfi képek. Igazából ez nem egy negatív bírálat, inkább egy amolyan megfigyelés, legalábbis mi annak szánjuk, a nyugati és a dél-amerikai kulturális különbségekről. Errefelé ugyanis úgy vettük észre az emberek nagyon szociálisak, nagyon sok időt tölt mindenki az internetes baráti körökben, mi is órák alatt új barátokra tettünk szert és sokszor napi szinten ment a kommunikálás. Minden esetre csodás barlangokat jártunk be, volt egy kis sziklamászás is széles kilátással.

Az egyik legjobb hely egy szűk kis barlang volt. Olyan békés és nyugodt volt, érezni lehetett a mérhetetlen időt és erőt amivel a természet megformálta ezeket a tektonikus katedrálisokat. Hmm, őróla nem akartunk elfeledkezni.

A második megálló a Umajalanta barlang volt. Ez egy föld alatti barlang rendszer, több tíz kilométer hosszú, némely része máig felfedezetlen, ahová nem ajánljuk hogy elegánsabb ruhát vegyél fel. Kaptunk egy sisakot lámpával és másfél óráig kúsztunk, másztunk és csúszunk (hol hason hol seggen) végig egy cseppkő barlang rendszeren ahol a nyugati biztonsági intézkedéseknek és előírásoknak hűlt helye sincs. Volt ahol egy síkos partról elrugaszkodva egy másik síkos partra kellett ugrani egy vízzel telített lyuk felett. A barlangban eltöltött idő kalandos volt, potenciálisan lehetett volna boka vagy más csont törés, vízbe zuhanás, vagy akár útvesztés és……halál a vége…? (az idegen vezetőnk mondta hogy volt egy pár emberke akik bementek egyedül, és nem jöttek ki, azóta se. Nem semmi. Egy amolyan akadály pálya volt az egész. Mi nagyon élveztük és megúsztuk a sok veszélyt (Márti egyszer fejelt csak le egy cseppkövet).

A túránk egy fél napig tartott, a cseppkőbarlang előtt megálltunk ebédelni, egy helyi asszony árult főtt krumplit hagymával, rizzsel és házi sajttal. Mostanra nem igazán variáltunk az étel mérgezéssel, ettünk ami jól esett, vagy néha ami elérhető volt. Bolíviában sok helyen nagyon egyszerű a gasztrokultúra és egyben nagyon olcsó is.

Nagyon élveztük a túrát, de amikor visszaértünk a faluba, úgy döntöttünk önállósítjuk magunkat és gyalog megyünk el az egyik fő attrakcióhoz. Egy kicsit csaltunk és idegenvezető nélkül mentünk el megnézni őket. Csak 15 perc séta és a város szélén voltunk a Google térkép segítségével.

Eléggé meglepődtünk amikor a kaput nyitva találtuk és más csoportnak a nyomát sem láttuk mivel azt gondoltuk a hely zsúfolt lesz.

Valószínűleg szintén a talajnak és a kőzetnek köszönhetően itt találhatók a híres Dinoszaurusz lábnyomok amik a Torotoro Nemzeti Parkot híressé tették. A megkövesedett lábnyomokat amiket sok millió évvel ezelőtt hagytak maguk után ezek az óriások sok dokumentumfilmből felismerhetitek.

Utána jártunk az Interneten hogy hogyan is lehetséges hogy ezek a lábnyomok megmaradtak és ahogy számítottunk is rá, egy specifikus talajszerkezetnek, egy kémiai folyamatnak és évmillióknak az eredménye ami sok szempontból a klíma változáshoz és a földkéreg lemezek mozgásához vezethető vissza.

Még egy megállónk volt Torotoroban, a Cemeterio de Tortugas, vagyis a teknősök temetője. Ez a múzeum a falutól kb 20 percre van és külön belépőt kell fizetni érte…..elméletileg. Amikor oda értünk az épület üres volt, de az ajtó nem volt bezárva. A teknős temető valójában egy elkerített terület ahol rengeteg fosszíliát lehet látni, többek között tucatnyi kővé szilárdult teknős páncélt. A múzeumba mászkáltunk egy negyed órát és meggyőződtünk róla hogy nincs kinek belépőt fizetni hogy bemehessünk a “temetőbe”, aztán ráérősen elmotoroztunk. Hát akkor ez is ingyen volt, gondoltuk.

Tehát úgy összességében úgy gondoljuk nagyon megérte elzötykölődni Torotoroba, most még talán egy eldugott kincs, de hamarosan özönleni fognak a látogatók, mivel ebben az évben a UNESCO Történelmi Világörökségnek nevezte ki a parkot és ebből kifolyólag nagy anyagi támogatásokat kaptak. Már mi is láttuk ennek jeleit, sok sok kilométeren keresztül zajlottak az építkezések az úton. Ha az öt órás út Cochabambából lemegy két órára jó utakon, nagyon meg fog változni a Park és a kis falu élete.