a Tatacoa sivatag

Az elmúlt években Kolumbia határozottan népszerűbbé vált a Dél-Amerikába látogatók között. Több más közt ez annak köszönhető hogy az ország jelentős fejlődésen ment át mind az az infrastruktúrájában és biztonságban is; de ami talán még a legnagyobb mértékben növelte népszerűségét, főleg a limitált költségvetéssel utazók körében, az a tény hogy az ország még mindig olcsóbbnak számít mint jó pár térségbeli szomszédja, nem is beszélve a változatos természeti adottságairól, gyönyörű történelmi városairól és gasztró kultúrájáról.

Már Kolumbia déli részén jártunk amikor néhány izraeli hátizsákos a figyelmünkbe ajánlotta a Tatacoa sivatagot, mint egy lehetséges és különleges látnivalót. Egy mindössze 330km²-es sivatag ami egyedi ökoszisztémája és geológiai rendhagyósága miatt felkeltette az utazók érdeklődését. Éppen Popayan városában szálltunk ahonnan indultunk el busszal egy (rendkívül zötykölődős) úton hogy aztán terveink szerint pár napot a sivatagban tölthessünk.

A Tatacoa sivatagot a Nevado de Huila hegység rendszer veszi körül ami az elvárásokkal ellentétben dús zöld erdővel vannak borítva, ezért Tatacoa valójában egy fordított oázis, mivel a csapadékos hegyvidék közepén egy száraz, majdhogynem idegen bolygónak tűnő táj alakult ki.

Az ide látogatók élvezhetik többek között a csodás naplementéket és panoramikus kilátásokat, a tűz vörös avagy sötét szürke kőből kialakult labirintusokat lehet végig kóborolni és este az ében fekete égen ragyogó millió csillagokat lehet csodálni.

Hogyan lehet eljutni tatacoába?

Popayantól indulva tudjuk megosztani az úti tervet amit néhány átszállással viszonylag könnyen és olcsón végig lehet navigálni. Popayantól Neivába kell először egy kisebb méretű helyi busszal menni a Puracé Nemzeti Parkon keresztül ami viccen kívül olyan zötyögős volt mintha a busznak kocka alakú kerekei lettek volna.
Neivában egy “collectivo” avagy amolyan utasok által megosztott taxiba kell szállni Villaviejába. Villavieja az utolsó kis település a Tatacoa sivatag előtt, sokan itt szállnak meg és naponta bevitetik magukat a parkba motoros taxikkal. Ha Internetre, légkondira, kocsmára és vegyesboltra van igényetek, ajánljuk hogy itt keressetek szállást.

Villaviejából a tuktuknak nevezett három kerekű taxik visznek be Tatacoába. Nekünk amit meséltek a primitív szállásokról és hideg zuhanyokról teljesen elfogadhatónak hangzott pár napra és nem is bántuk meg hogy a sivatagban töltöttük a két éjszakánkat. Első éjszaka még pár csepp eső is volt.

mit vigyél magaddal a sivatagba?

Mint korábban említettük Tatacoában nem nagy a választék a boltokban, ami kapható az pedig elég drága, hasonlóan a szállások kis éttermeiben többszörös árat lehet fizetni a szokásos helyi ételekért. Mi sok kekszet, konzervet, magot és szárított gyümölcsöt vittünk magunkkal és nagyon örültünk is neki mivel nem lehetett főzni a szálláson és hűtőszekrény sem volt.

Vizet nem vittünk sokat, mivel nálunk volt az UVs víz sterilizálónk (Steripen).

Ami talán nyilvánvaló hogy naptejet, sapkát, hosszú ujjú lenge ruhákat, napszemüveget, vizes palackot vigyetek magatokkal mert a sivatagban a hőmérséklet bizony elég gyorsan akár az 50C-ig is felmegy. Még a zárt cipőt is nagyon fontosnak találjuk, mert a száraz sivatagban bizony jó pár papucsos és szandálos embert láttunk félve vagy óvatosan kerülgetni a bökős, szúrós, éles vagy csipkelődő dolgokat amikből akad bőven a sivatagban.

Mit lehet látni és csinálni Tatacoában?

Az első feltűnő épület Tatacoában egy nagy fehér kupolás építmény egy domb tetején ez az “Observatorio Astronimico de la Tatacoa”, ami egy viszonylag pici obszervatórium ahová be lehet fizetni estenként és hulló csillagokat számolni vagy a konstellációkat csodálni. Egy tiszta éjszakán nagyon sokan jönnek ide hogy a 10,000 peso-s belépő befizetése után csodálhassák a sivatagi égboltot .

Ha nincs kedved tolongani vagy sorban állni követheted a mi példánkat és csak kifeküdhetsz a meleg kőre egy paplanon néhány éppen csak még hűvös sörrel és mélázhatsz az univerzum titkairól.

vörös sivatag és szürke sivatag

Tatacoa két fő részre tagolható; a vörös és a szürke sivatag amik mindössze 8 kilométerre vannak egymástól a kettő között pedig úgy nevezett trópusi száraz erdő van.

Mi korán reggel elindultunk a szürke Los Hoyos sivatag felé mert mindenki azt ajánlotta hogy a vörös sivatagot a naplementekor érdemes látni.

A szállásokon lehet bicikliket bérelni, de hogy őszinték legyünk az a pár amit próbáltunk nem úgy tűnt hogy pár száz méternél tovább bírta volna, úgyhogy gyalog keltünk útra.

A táblák az út mentén nagyon egyértelműek, de nem találkoztunk sok látogatóval. A völgybe lesétálva olyan érzésünk volt mintha egy díszletbe csöppentünk volna Csillagok Háborújából,már csak a nagy találkozásra vártunk Luke Skywalkerrel . Nagyon csendes volt és a néhány jámbor kecske és szamár amivel találkoztunk, de ők aztán nem nagyon zavartatták magukat a jelenlétünkkel.

Miután visszaértünk a szállásunkra és mindketten nagy élvezettel lezuhanyoztunk a hideg vízben, nekivágtunk a vörös sivatagnak ami csak pár száz méterre volt tőlünk.

Ha a szürke sivatag volt a Hold, most tagadhatatlanul a Marsra érkeztünk. Ahogyan a nap lassan lejjebb ereszkedett a hőmérséklet elkezdett enyhülni és az állatvilág mozgolódni kezdett. Sokkal több madarat, gyíkot és nyulat láttunk mint a reggel folyamán és még egy tatu is előbújt a rejtek helyéről.

Pár órával később már azon voltunk hogy honnan is nézzük meg a naplementét amikor egy kétségbeesett kis kecskére találtunk aki valahogyan megsérült és nem tudott leugrani a szikla szirtről amin volt. Pár percig vártunk aztán Gyuri úgy döntött felmászik érte és lehozza. Szegényke nem is próbált ellenkezni és amikor Márti odaadott neki egy kis vizest a ketté vágott vizes palackunkból háromszor kiürítette, majd ugrott is oda az első bokorhoz dézsmálni.

Nem tudjuk szegény mióta lehetett ott, de egy 20 méterrel odébb megláttunk egy nagy keselyűt aminek valószínüleg elrontottuk a napját.

Miután megbizonyosodtunk róla hogy a kecske-koma nincs veszélybe és láttuk hogy egy egész kecske csorda közelít felénk, hagytuk legelészni és tovább indultunk. Hamarosan rájöttünk hogy a csordába több száz kecske volt mindenféle kíséret vagy pásztor nélkül. Nem igazán értettük hogy miért vannak ott, de később ez is kiderült.

Amikor megtaláltuk a legszebb kilátót a nap már elég alacsonyan feküdt és mindent lángoló vörösre festett. Nem meglepő módon sok más ember is volt a környéken beleérte néhány csoportot akik befizettek egy éjszakai túrára hogy az állatvilágot megfigyelhessék. Szóba elegyedtünk az egyik idegen vezetővel és megkérdeztük a kecskékről. Mivel Spanyolul történt a beszélgetés csak egy részét értettük, de a rövid válasz az, hogy az évek során egyre több csapadék esik a Tatacoában és ez kezdte megváltoztatni a tájat, névlegesen a növények elkezdtek nőni a sziklák körül és között. Ez hosszú távon azt jelentené hogy a kis sivatag eltűnne és akkor a helyiek nem tudnának megélni a turizmus nélkül. A helyiek esténként leengedik a kecskéket a völgyekbe hogy visszarágjanak bármit ami csak kinő. Érdekes, de nagyon logikus válasz volt és amit eddig megismertünk a Dél-Amerikaiakról nem nagyon lepődtünk meg. Hogy ez igy van-e, ha arra jártok kérdezzetek rá.