Ahogy haladtunk dél felé Peru partvonala mentén; nap mint nap a sivatagos partvonal és a Csendes óceán között követtük a pán amerikai autópályát, néha már azt éreztük hogy a sivatagnak sose lesz vége. Voltak napok amikor olyan erős széllel kellett megküzdenünk hogy Gyurinak órákon át rá kellett dönteni a motort a szélre hogy ne sodródjunk át a szembe jövő kamionok elé. A szél olyan erős volt hogy a durva homok szemcséket felkapta és beterített minket vele, még a ruhán át is lehetett érezni őket, mint millió apró tűszúrás.
Ezektől a kényelmetlenségektől függetlenül, volt szerencsénk olyan naplementéket látni amiket képeslapra lehetett volna nyomtatni, és olyan friss tengeri ételeket élveztünk amiknek a nevét gyakran nem tudtunk kiejteni vagy magát az állatot sem tudtuk meghatározni (kagyló, csiga, tengeri uborka vagy talán tengeri csillag??), de egyszer sem lettünk betegek, annak ellenére hogy a legapróbb, poros kis út menti falvakba álltunk meg, olyan étkezőkbe, ahol valószínűleg fehér ember még nem evett előttünk, legalábbis a szakácsok, pincérek és vendégek nézéséből erre következtettünk.
Egyik ilyen sivatagos-motorozós napunk délutánján megérkeztünk egy kisvárosba, Pisco-ba. Már nagyon akartunk egy jót zuhanyozni utána pedig kicsit felderíteni a környéket.
A várost az itt élő őslakosok nevezték el, jelentése “a madarak földje”; és már a rövid alkonyat előtti sétánk alatt is bebizonyosodott hogy a mai napig találó ez az elnevezés. A kikötőben volt egy régi, jobbára már omladozó moló amire több száz madár parkolt le aznap estére.
Még egy érdekesség erről a városról hogy Peru nemzeti itala a Pisco Sour is innen származik. Maga a Pisco egy bor alapú likőr, ezt isszák sokan tisztán, de egy híres koktél amit minden bárban szolgálnak itt és az egész országban a Pisco Sour. Felvert tojás fehérjét kevernek, lime lével, cukor sziruppal és keserű aromákkal.
Az esténket a város fő tere körül töltöttük ahol mint megszoktuk a kis dél-amerikai városokban pezsgett az élet. Gyerekes családok, öregek, fiatalok mind mind összegyűlnek szociális életet élni.
Pisco városához közel vannak a Ballestas szigetek. Ezeken a szigeteken él Dél-Amerika egyik legnagyobb, védett madár kolóniája. A Ballestas szigetek története szerintünk egy kicsit szomorú, ámbár a mai napig is egy elképesztő látvány a méretei miatt, de csak egy töredéke annak a természeti csodának ami valaha volt. A szigetekhez csak hajóval lehet eljutni, úgyhogy egy viszonylag nagy csoporttal mentünk ki spanyol nyelvű idegen vezetéssel (egy részét értettünk a többi infót pedig YouTube-on tanultuk).
A 19.század második felében Peru gazdaságát nagyban meghatározta a guanó bányászat. Európának szinte kielégíthetetlen szükséglete volt a madarak ürülékére ami a magas foszfor és nitrogén tartalma miatt kiváló termésfokozó. A perui kormány boldogan segített ennek a szükségletnek a kielégítésében és ezt mi sem bizonyítja jobban minthogy 1869 és 1875 között a guano export képviselte az ország jövedelmének a 85%-át. Mire elkezdődött a 20.század, Peru guanó tartalékai teljesen kimerültek és ironikusan a perui mezőgazdaságnak nem maradt semmi. Ennek következtében Peru egy hatalmas állat védelmi kezdeményezést indított, ami abban a korban a világon a legnagyobbnak minősült; ennek köszönhetően kevesebb mint 50 év alatt a madarak száma megnőtt 7.5 millióról több mint 22.5 millióra.
Ha a történet itt érne véget, egy boldog és tanulságos mese lenne, de sajnos Peru láthatárán volt a következő nagy fellendülés.
Az ipari halászat 1955-ben érte el Peru partjait és ezzel együtt megnőtt a kereslet az ajókára ami egy kis hering-féle. Hatalmas mennyiségben szinte korlátlanul halászták az ajókát ami a szigeteken élő vízi madarak fő tápláléka volt. 1957-re a madarak száma ismét drasztikusan lecsökkent 37 millióról mindössze 18 millióra. 1983-ban Peru Halászati Minisztériuma elismerte hogy az ajókát drasztikusan túl halászták, de erre már csak 700,000 madár maradt életben.
Ez a történet számunkra rávilágított a kényes egyensúlyra ami összeköti a természetet az emberi fejlődéssel és iparral. Gyakran megbocsájthatatlan atrocitásokat követünk el a bolygónk és a természet ellen, és ugyanakkor amikor úgy döntünk számottevő pozitív változásokat is tudunk véghez vinni.
A szigetre menet a hajónk elhaladt a part mentén egy geoglyph mellett ami egy rejtélyes ősi motívum aminek nem egészen tudják a jelentését. A korát 2200 évre becsülik, 181 méter magas a Paracas Candelabra (a paracas-i gyertyatartó).
A Paracas-i Nemzeti Rezervátum egy másik nagyon élvezetes és érdekes programnak bizonyult. Ez a park a sivatag szélén a tengerrel találkozik ami gazdag élővilágnak ad otthont ezen a 335 hektáros területen. Az itt található igazi gazdagság a víz felszíne alatt leledzik aminek a nyomait néha a tengerparton is meg lehet találni.
A parkban található számos vízi madár faj mellett több száz regisztrált alga és vízinövény faj is található és persze halakból, delfinekből és fókákból is akad bőven.
Amire nem számítottunk hogy itt a sivatagban is fogunk találni kis sós vizű lagúnákat ahol flamingók pózolnak nekünk.
Paracas-ban nagyon sok jól elhelyezett táblát lehet találni a park élővilágáról és geológiai kialakulásáról. Az egyik hely ahol látszólag semmi nem volt, a tábla tájékoztatott minket hogy 36 millió éves tengeri fosszíliákat lehet találni a sivatagban.
Egy másik érdekes jelenség látszólag a semmi közepén a szivárvány színű sivatag volt amit ha jól értelmeztük az információt (spanyolul) a talaj ásványi gazdagsága, a sós tengervíz és levegő kombinációja hozott létre. Megközelíteni nem lehetett, de a zoom lencse segített.
A Mandieta tengerpart volt a következő megállónk, itt viszont egy vicces szerencsétlenség történt velünk, a Gyuri zsebéből kiestek a jegyeink amiket másnap még használnunk kellett volna egy másik a parkban. Amikor kiestek a szél elragadta őket és ennyi volt, elindultak nélkülünk világot látni. Egy kilométeren át kergettük őket a sivatagban, de elszöktek. Ennek ellenére ez volt az egyik kedvenc megállónk, mert a sok érdekes szikla fal és formátum között több száz színes rák nyüzsgött fel és alá.
Amikor már a nap vége felé jártunk elindultunk vissza felé mert még a múzeumot is okvetlenül meg akartuk nézni. A múzeum látogatását feltétlenül javasoljuk, mi a blog post anyagát szinte teljes mértékben innét szereztük, ez persze töredéke annak amit itt lehet olvasni, mind Peruról mind az itt található tengeri élővilágról. A parkból kifele pedig utolsó megállóként a vörös tengerpartot néztük meg.
Este még egyet sétáltunk Pisco kikötőjében és a hosszú érdekes és kalandos napunktól egy hideg sörrel és egy csodás naplementével búcsuztunk.
Tortuguero, az autók nélküli város Tortugueroba eljutni már önmagában is egy emlékezetes kaland volt. Mostanra már pár hete úton voltunk ezért megszoktuk hogy tömegközlekedéssel bárhová
Torotoro Miután már jó pár ismertebb helyet meglátogattunk a Bolíviai utunk során úgy döntöttünk hogy bevállalunk egy nem olyan népszerű és kissé zötykölődős utat. A
Chile Hogyan is lehet összefoglalni Chilét mint egy ország? Chilében olyan sok mindent lehet élvezni, tapasztalni, gyönyörködni, kipróbálni hogy nehéz is lesz rövidre fogni. De
Hardanger Miután egy rövid kitérőt tettünk Risor kis kikötő városába Norvégia nyugati oldala felé indultunk tovább. Bergen volt kitűzve mint cél, mivel azt hallottuk hogy
Alta Alta volt az egyik utolsó nagyobb város ahol megálltunk Nordkapp előtt, innen már tényleg csak pár napra voltunk. Egy valamiért viszont még akartunk állni
Lago Paron Lago Paron, avagy a Paron tó egy magas fekvésű gleccser tó a perui Andokban. A Huarazban töltött egy hónapunk alatt sokat hallottunk a közeli Laguna