Bodo; Rosszabb helyen is lerobbanhattunk volna

Bodo és Rost

Miután már öt napja Saltstraumenben vártuk a Magyarországról megrendelt csere váltót hogy megjavíttathassuk a furgont, úgy határoztunk megnézzük egy kicsit Bodot is, a közelben lévő ‘nagyvárost’. A szerelőnk azt mondta hogy elméletileg tudjuk óvatosan vezetni a furgont és ha végleg lerobbanunk ő el tud jönni értünk és visszahoz a műhelyéhez. Kell ennél több, irány Bodo.

Bodot 1816-ban alapították, a kis halászfalu gyorsan fejlődött és hamar az északi kereskedelem fontos központjaként lett ismert. A várost a második világháború alatt szinte teljesen lebombázták a németek; a lakosságnak több mint a fele elvesztette az otthonát.

Az első utunk a kikötőbe vezetett ahol találtunk egy parkolót ahol már voltak más lakóautósok. A kikötőben érdemes picit elidőzni, a stégekhez kötött hajók látványa az áttetsző kék vízben kellemesen idillikus. Mellesleg a kikötő egyből a belváros szíve mellett helyezkedik el, szóval nem szükséges messze menni egy kellemes séta miatt. Bodo nem kifejezetten turistás hely és kevés említésre méltó látványossággal van megáldva, mi mégis meglehetősen élveztük a következő hetünket itt.

A ‘szállásunk’ 5 perc sétára volt a városi könyvtárától ami egy jól megtervezett modern épület volt, ingyenes internettel, meleg radiátorokkal és páratlan kilátással a kikötőre. Itt több napot is eltöltöttünk egy kicsit felzárkóztunk a bloggal és jónéhány hivatalos ügyet elintéztünk. Párszor amikor kisütött a nap, kirajzottunk a többi városival együtt élvezni a nyár utolsó meleg napjait.

A várost is bejártuk többször és találtunk néhány érdekesebb graffitit amit kifejezetten megszerettünk, elmentünk a Nordland Múzeumhoz ami (mindkétszer) zárva volt. Aztán mivel még mindig Nordland tartományban voltunk és egy héttel ezelőtt két napot is kompos kirándulásokkal töltöttünk Traena és Lovund szigetén, tudtuk hogy még mindig ingyenesek a kompok a jármű nélküli utasoknak. Ezt még egyszer legalább ki akartuk használni .

Rost szigete

Észak Norvégia egyik legnagyobb élelmiszer export áruja a szárított tőkehal és Rost az egyik epicentruma ennek az iparnak. Mindössze 500 állandó lakosa van ennek a sziget csoportnak de amikor a téli/tavaszi halász szezon elkezdődik az amúgy csendes falu népessége kibővül a talán 1000-1500 extra szezonális munkással.

A legtöbb lakos ebben a pár hónapban keresi meg az éves jövedelmét. Szállodák, éttermek és kocsmák szinte mind ebből a pár hónapból élnek meg.

A kompunk hajnalban indult Bodoból úgyhogy a napfelkeltét a fedélzeten néztük meg, majd visszamentünk kicsit aludni, mivel még sötét volt és az út közel négy órába telt.

Nos mivel mi most a nyár végén voltunk, ami majdhogynem a legcsendesebb időszak, de nem bántuk, mivel nem kellett tolongani a kompon, vagy szagolni a több millió kint száradó halat.

Az idő nem volt a legkedvezőbb amikor odaértünk, éppen elkezdett szitálni az eső, úgyhogy bementünk a Bryggehotel-be ami amúgy egy nagyon kényelmes és meleg várótermet tart nyitva 24 órában a komp utasainak. Itt kitaláltuk merre akarunk menni a szigeten aztán bele vágtunk.

Még így üresen is volt egy határozott karaktere a falunak, itt ott hatalmas szárított hal fejeket láttunk (néhány közülük inkább mintha egy űrlényé lenne) és párszor amikor a szárító keretek mellett mentünk megcsapott minket a száradó hal émelyítő szaga. Nem is biztos hogy akarnánk tudni hogy milyen itt amikor több millió nyers hal lengedezik a gerendákon.

A kikötőbe láttunk egy raktár épületet ahol egy raklapnyi tőkehal volt felstócolva és annak is messziről éreztük a szagát. Nehéz elképzelni ezt mint egy finom csemegét, de az olaszok nagyon szeretik mert oda szállítják a legtöbbet minden évben.

Továbbá érdekes volt számunkra hogy az északi szigetek egyik legnagyobb export áruja a szárított tőkehal amit már a vikingek is fogyasztottak. Ennek a tartósítási technikának köszönhették hogy óceánokat tudtak áthajózni több száz évvel Kolumbusz Kristóf előtt.

A sziget szélén végig sétáltunk az egyik madár megfigyelő ösvény mentén. Nem sok madarat láttunk csak pár réce és sirály bukkant elő néha néha, viszont a települést nagyon szép szögekből láthattuk és találtunk egy nagyon komoly graffitit is.

A szél kezdett komolyabbra fordulni, míg nem az ebédünket is alig tudtuk megenni mert a szél vagy felborította vagy elragadta a tányérunkat. Még ellátogattunk a repülőtér után a régi temetőhöz, aztán eléggé kimerülve visszamentünk a hotel várótermébe hogy megvárjuk az esti kompot ami 9-kor indult és éjfélre vitt minket vissza Bodoba. Egy hosszú nap volt az biztos, de nem bántuk meg, elvégre mikor nem jó ingyen kompozni?

Másnap szinte egy felhő sem volt az égen ami szokatlan szélcsenddel párosult. Nem is kellett több hogy felküldjük a drónt a kikötő fölé, így sokkal jobban tudtuk értékelni a környék szépségét és még az erődöt is láthattuk ami a második világháborúból maradt meg.

Még pár napig Bodoban voltunk és még egy nagy élményben is részesültünk. A Gyuri kiment pecázni a mólóra és e felszereléséhez képest egy lehetetlen méretű tőkehalat fogott ki. El sem hittük, több mint 3 kilós lehetett! Nem volt mese, a következő két napban tőkehal volt a menü.

Szombaton megkaptuk a hírt hogy az alkatrész vasárnap ott lesz a szerelőnél Saltstraumenben, úgyhogy vissza indultunk másnap reggel. A szerelő nagyon lazán kezelte a helyzetet, miután a futár otthagyta az alkatrészt azt mondta még a délután egy szülinapi partira hivatalos, de vigyük el az ő kocsiját és majd este 6 körül nekiáll és majd hív minket amikor elkészül a járgány.

Nagyon hálásak voltunk neki hogy nem a műhelye előtt kellett dekkolnunk egy éjszakát, úgyhogy berendezkedtünk a Volkswagen hátuljába amennyire kényelmes csak tudtunk. Hajnali kettőkor csörgött a telefon hogy Sammi készen áll és mehetünk érte.

Nem semmi volt a szerelő srác még éjjel 2-kor is türelmesen elmagyarázta nekünk mi mindennel járt a munka. Hálásan kifizettük és elmentünk keresni egy helyet hogy kivételesen jól bealudhassunk másnap reggel…..hétfőn.