copacabana

Ez a nap is eljött,megérkeztünk az első határ átkelőhöz a motorunkkal. Nem voltunk biztosak hogy mire is számítsunk, de tudtuk hogy az összes szükséges papírunk megvolt. Ami inkább váratlan volt, hogy a határőrök azon voltak fennakadva hogy a Gyuri, a regisztrált tulajdonos, nem perui…. ( szó mi szó valóban nehéz lett volna őket meggyőzni az ellenkezőjéről )és ,mivel nem perui nem vihet ki perui motort az országból. Nos, mi egészen biztosan tudtuk hogy mások is voltak már előttünk akik ugyanezzel a felállással lépték át a határt. Igazándiból csak ücsörögtünk egy kis szobába és újra meg újra elismételtük nekik , természetesen spanyolul, hogy nincs semmilyen törvény vagy szabály ami megtiltaná hogy kivigyünk Peruból egy perui motorbiciklit. Félig meddig már kezdtük azt hinni hogy kenő pénzre lesz szükség, de végül előhoztak egy dokumentumot amit látszólag 10 perc alatt csaptak össze ami szerint ha mi elvállaljuk hogy vissza fogjuk hozni a motort Peruba egy éven belül akkor átléphetjük a határt. Gondolkodás nélkül alá írtuk, mert tudtuk hogy nem tudják ezt ellenőrizni, meg persze amúgy is vissza terveztünk jönni a motorral mivel Peruban a legegyszerűbb az eladása egy ilyen járgánynak. A történet része hogy majdnem nyolc hónappal később Gyuri vissza hozta Peruba a mocit (persze semmi papírt nem kértek ) és nem messze ettől a határtól adta el.

 

Az első megállónk Peru után a Titicaca tó partján Copacabana volt. Nagyon sok mindent hallottunk Bolíviáról, többnyire hogy mennyivel elmaradottabb és szegényebb mint a szomszédos országok. Nekünk eddig sem voltak nagy igényeink a luxust illetően, legyen egy tiszta ágy és valamilyen folyó víz amibe legalább tudtunk mosakodni. 

Az első hostel ahol megálltunk egyből szimpatikus is volt. Egy család működtette, kicsi tiszta szobák voltak, saját fürdőszobával, WiFi kapcsolattal és még egy parányi kis közös konyhával is. Nagyon kedvesen fogadtak minket és amíg Márti kicsomagolt, Gyuri kint maradt az utcán a motor lánc feszítő szerkezetet állítani, vagyis inkább kicserélni. A hostel tulajdonos egyből csatlakozott hozzá és mivel értett a motorokhoz, felajánlotta hogy segít a Gyurinak úgyhogy meg is volt a délutáni program. Márti csak össze barátkozott a szomszéd kutyájával.

A hostelunk utcája
A jámbor kutyus aki csatlakozott hozzánk

Ez a színes, vidám kinézetű kisváros egy igazán festői helyen fekszik a Titicaca tó partján egy kis domb mellé simulva. Mivel ez volt az első megállónk Bolíviába, nagyon izgatottan indultunk el felfedezni az új országot. Milyen az étel, az emberek, az akcentus, a szokások és persze infót kerestünk a kirándulásokról a Nap és a Hold szigetekre amik a legendák szerint az Inka nép bölcsője.

Sok színes kis bodega a piac körül
Bolíviában imádják a rágcsálni valót

A két sziget kicsivel több mint egy óra hajó útra van Copacabanatól, de leginkább csak azért mert a hajók nagyon lassan közlekednek. Van aki csak az egyiket látogatja meg, van aki mind kettőt, sőt a nagyobbik Nap szigeten még egy kis falu is kiépült ahol vannak hostelok és éttermek. 

Mi nagyon jól éreztük magunkat a hostelunkba és nem nagyon volt kedvünk átcuccolni, úgyhogy csak az egy napos túrára iratkoztunk fel de mind a Hold és a Nap szigetet meg akartuk nézni.

A Hold szigeten az Inka romok
Igazán gyönyörűen fel vannak újítva

A legendák szerint itt született az Inka nép, egy hasonló történt mint Ádám és Éva a Paradicsomban. A lassú hajókázást leszámítva egész nap kirándultunk. Az előnye a lassú hajónak az volt hogy esélyt adott beszélgetni a többi utassal és összeismerkedtünk pár rokon lelkű utazóval. 

A helyi emberek páran itt élnek ezeken a szigeteken, de sokan csak átjárnak dolgozni. Élmény volt betekintést nyerni az egyszerű mindennapjaikba. Ámbár tagadhatatlanul egy turista program volt, mégsem voltunk zaklatva hogy fizessünk a képekért amiket készítettünk vagy vegyünk meg számtalan kütyüt. Egy felettébb élvezetes nap volt.

Az ösvények mentén árultak ilyen szép színes dolgokat

A Nap szigete volt a nagyobb a kettő közül és  ebből fakadóan sokkal több helyi lakossal találkoztunk akik földet műveltek vagy állatokat tereltek.

A Nap szigetről a kilátás a Hold sziget felé
Egzotius kertek és számunkra ismeretlen ültetvények mellett sétáltunk
A helyi öltözet, nem a fénykép kedvéért
Kis juhász fiú a vegyes nyájával

A Nap sziget kikötője elég nagy és kiépített volt. Ide kellett a nap végén vissza jönnünk hogy a hajónk szépen lassan vissza vigyen minket Copacabana-ba. Reménykedtünk hogy a naplemente előtt még megérkezünk mert meg akartuk mászni a Kálváriát ahonnan páratlan volt a kilátás a Titicaca tóra.

Nem csak mi várakoztunk a hajókra, hanem a helyiek is a munka nap végén. Érdekes volt őket látni, mert a férfiak és a nők teljesen külön ültek egymástól. Mindenki kalapot viselt, az asszonyok pedig egytől egyig szoknyában voltak és a hajukat két fonatba viselve.

Egy rekonstruált Inka hajó turistáknak
Mindenki kalapban

Egy kicsit szaporán kellett lépnünk fel a domb oldalán hogy elkapjuk a naplementét, de megérte a fáradtságot. Nem voltak sokan, és kicsit jobban fel tudtuk fogni hogy mekkora is a Titicaca tó.

Mintha az óceán partján nyugodna le a nap
A Kálváriáról a város is gyönyörű volt az alkonyatban

Másnap reggel útra keltünk La Paz felé, de nem jutottunk nagyon messzire mert bele csöppentünk az első Dél-amerikai tüntetésünkbe. Először csak pár nagyobb követ láttunk az utakon, de egyre több és több lett az úton lévő kőhalmokból és végül egy nagy kanyar után beértük az összes többi, körülbelül pár száz járművet és embert aki aznap reggel elindult az úton. Hozzá kell tennünk hogy ez volt az egyetlen út Copacabana-ból ami határ átlépés nélkül vezetett a fővárosba  és bele tellett pár órába és kérdezősködésbe hogy egyáltalán megértsük a dilemma okozóját és hogy nagyjából megértsük ki milyen szerepet tölt be.

A sor amit reggel 8-kor értünk utol

A tüntetés mint kiderült egy állami út építés ellen volt és ezen belül egy híd megépítése. Az út amin mindenki utazik Copacabana-ból az ország belseje felé keresztül vezet egy kb 100m széles folyón ahol part mentén lakó települések lakói abból éltek hogy hosszú ladikokon, valóságos lélekvesztőkön, átlebegtetik a kocsikat, buszokat, motorokat stb. Ha az állam egy hidat épít akkor ezek az emberek elvesztik a megélhetésüket, ezért több kilométeres szakaszokon át szabotálták a közlekedést,leomlasztották a hegyek oldalát, volt ahol tüzet is raktak az úton és nem egy helyen gumiabroncsokat égettek.  Mint kiderült ez rendszeres esemény volt akkortájt.

Érkezésünktől számítva az időt, talán három óra tárgyalás után úgy határoztak a helyi települések vezetői hogy át engednek 100 járművet a barikádon, de utána csak a föld utakon mehetnek tovább lépésben haladva, mivel a tüntetés vezetői a tárgyaló asztalhoz való eljutáshoz nem voltak hajlandóak kocsiba ülni inkább gyalog indultak neki a több tíz kilométeres távnak egy szomszédos faluig ahol az az asztal volt. Szerencsénkre a motorral gyorsan oda tudtunk manőverezni a sorba és átjutottunk szinte utolsóként a barikádon. Innentől jött az új dilemma ugyanis a motorunk lég hűtéses (menetszél) volt és a nyári melegben, gyalogos sebességgel, túlsúllyal max 30 perc alatt megfőztük volna a motort. Nagyjából 3 kilométeren át követtük őket szépen lassan közelebb és közelebb araszolva a sor elejéhez, és miután felmértük a helyzetet, plusz azt hogy ha semmi nem változik kb 4 órát fogunk így eltölteni bocsánatot kértük és nagy gázzal elhajtottunk a gyalogos tömeg mellett és kiabáltuk nekik hogy “hajrá, mindent bele, sok szerencsét stb” mind Spanyolul. Így utólag leírva ez nem hangzik rendkívül stresszesnek, pedig ott az volt, nem tudtuk hogy lincselés lesz-e belőle vagy sem.

 

A sok tárgyalás egyike
Az egyik barikád ahol nem örültek hogy át tudtunk jutni

A tömeget elhagyván lassan rájöttünk hogy merrefelé is járunk aztán pedig az első és legfontosabb feladatunk az volt hogy valahogyan vissza jussunk a fő úthoz, ez még relatív egyszerű is volt. Az első problémánkat csak akkor fedeztük fel amikor a Google térképünkön néztük az útvonalunkat és egy ország határ volt előttünk 1 km-re csak épp a bolíviai, valahogy visszakeveredtünk Peruba. Na de hogyan is lehet ez?!? Kis tépelődés után ráeszméltünk hogy a tüntető karavánt elhagyva a földutakon kanyarogva valahol valamikor átmentünk Peruba és mi nem tudtunk erről semmit. Mi is történik ha egy határ ellenőrzéshez érünk pecsét nélkül? Mikor is keltük át a határt Peruba? Valami közeli földúton valószínűleg, huh ezt ‘móka’ lesz elmagyarázni. Nem volt választásunk, előre kellett haladnunk.Mivel a határátlépéseink nem egészen olyanok voltak mint az Osztrák Német határon lennénk már előre vártuk a drámát, meg a bürokratikus huzavonát amivel a napunk hátralevő része ( ha szerencsések vagyunk ) rámegy. De ezúttal is szerencsénk volt, a határ valójában csak egy lánc volt amit át feszítettek az úton. Nem igazán láttunk senkit, úgyhogy pár perc után Márti leszállt és elindult gyalog leakasztani a láncot. Ezt meg is tette amikor megjelent a határőr. Próbáltunk nyugodtan úgy viselkedni mintha semmi érdekes nem lenne a helyzetünkkel és amikor Gyuri átgurult a láncon, Márti vissza akasztotta és megkérdezte akarja-e ő is látni az útleveleinket, mert La Paz-ba megyünk és már van pecsétünk. Szerencsére a csávó elég lustának tűnt és nem akart kínlódni velünk, csak bólintott mi meg mosolyogva elrepesztettünk. Micsoda nap.

Innentől fogva csak fizikai akadályokon kellett át jutnunk, nem hivatalosokon. Talán egy 20 percet mentünk a fő úton amikor az első nagy torlaszhoz értünk. Itt jött be nagyon az a döntésünk hogy terep motorral utazzunk. Márti leszállt, Gyuri kis nekifutással pedig átment a törmeléken. Ez így folytatódott még 16 barikádon át. Volt ahol helyiek kiabáltak ránk, mi csak intettünk és mentünk tovább mintha nem nekünk szólna.

Egy kis földomlás dinamit segítségével
Éjjel tűz is égett a barikádokon
A mi kis Mandarínánk nagyon jól szerepelt

Amikor végre eljutottunk a településhez ahol a kis tákolmányolt kompokból élő emberek éltek, akik miatt az egész napunk ilyen rendhagyóan izgalmas volt, nem is csodálkoztak hogy ott voltunk. Felengedték a motorunkat és szépen 10 perc alatt átcsordogáltunk a folyó másik oldalára ahol már látni lehetett az út építés nyomait.

Mint az első megállónk Bolíviában elég erő kulturális betekintést nyertünk az itt élő emberek mindennapjaiba. Nem volt egy feledős út és bár jóval később mint terveztük, de még aznap oda értünk La Paz-ba.

Sok hűhó, de megcsináltuk
Share on facebook
Facebook
Share on pinterest
Pinterest
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+

további posztok amik érdekelhetnek

Paraguay képeinken keresztül

Paraguay Paraguay volt az utolsó megállónk Dél-Amerikában. Ezt az országot nagyon kevesen látogatják, röviden azért mert még nincs kiépítve egy megfelelően csábító infrastruktúra ami oda

Read More »

SAM, az utazó otthonunk

A furgonunk Sam A guruló otthonunk építése  Az utazásunk dél-amerikai hátizsákos/motoros szakasza után már megfogalmazódott bennünk az életünk következő lépése. Saját tervezésű és építésű furgonnal

Read More »

Leave a Reply