Risør, egy bűbájos kikötő város Dél-Norvégiában és miért próbáltuk ki a bálnahúst.

Risør

Norvégiában túlnyomó többségben bordóra festik a fa házakat (legalábbis arra amerre mi eddig kocsikáztunk), ezért egyből szembetűnő volt amikor megérkeztünk Risørbe ahol az eddigiekkel ellentétben minden épület fehér volt. A helyiek nagyon odafigyelnek erre az esztétikára, aztán egy másik furgonnal utazó magyar pártól megtudtuk hogy Skandináviába a ház színeknek történelmi jelentősége van.

A piros, ami a leggyakoribb szín azért terjedt el a legjobban mert ezt volt olcsó előállítani: réz ércet őröltek porrá majd ezt keverték össze tőkehal olajjal. Ez volt régen a festék ami egyben konzerválta is a faanyagot. Később divatba jött az okkersárga, majd a fehér szín is. A fehér festék volt a legdrágább mert cinket használtak hozzá. Idővel a lenolaj felváltotta a tőkehal olajat, amit nem is kell sajnálni, a tőkehal olaj szaga elég jellegzetes és erős.

Ebből kiindulva Risør egy gazdag kikötő város lehetett anno és a mai napig egy népszerű hely Dél-Norvégia partvonala mentén, főként mivel Oslóból csak pár óra vezetésre van és sokan jönnek ide családostól akár egy napos kiruccanásra is.

Könnyed sétálgatás, csónakázás, fagyizás, pecázás vagy éppen aranyos kis butikokban kézzel készített ajándék vásárlása mind mind adja magát, aztán ha megéhezik az ember a kikötőben sorakoznak a stílusos éttermek akár 3 fogásos tengeri étel menüvel.

Kevesebb mint egy hete érkeztünk Norvégiába és amúgy sem gyakran fér bele a költségvetésünkbe hogy ilyen kaliberű éttermekben együnk, az itteni árak pedig verik a drágának hitt nyugat-európaiakat. Ez némi lemondással jár persze és néha egy kis önfegyelem kell hozzá, de a hosszú távú utazás sokszor ilyen kompromisszumokkal is jár.

Norvégia földrajzi fekvése adja magát a hal és a tengeri étel fogáshoz és fogyasztáshoz. Az északi szigetek egyik legnagyobb export áruja a szárított tőkehal amit már a vikingek is fogyasztottak. Ennek a tartósítási technikának köszönhették hogy óceánokat tudtak áthajózni több száz évvel Kolumbusz Kristóf előtt.

Norvégiában van 400,000 tó, és a területéhez tartozik 239,000 sziget, továbbá 101,000 km partvonala van a szigetekkel és a fjordokkal együtt. Törvény szerint magán személynek engedély nélkül lehet horgászni bármilyen sós vízben. Gyuri is vett egy pecabotot és már többször megfogta a vacsoránkat. Ettünk tőkehalat, makrélát és pisztrángot is. Márti pedig egy alkalommal szedett több mint 70 kék kagylót egy partvonal mentén amit szintén megfőztünk. Amikor tehetjük szeretjük megfogni vagy megszedni a saját ételünket.

Ami még a mai napig osztott véleményeket vált ki az a bálna vadászat Norvégiába. A világon csak itt és Japánba lehet bálna húst venni a piacon. 1986-ban világszerte betiltották a nagyüzemi bálna vadászatot. Norvégia és Japán nem írtak alá a nemzetközi szerződést.

Itt a kultúra része hogy a nagyobb hal piacokon vagy a boltok fagyott élelmiszerei között lehet találni bálna húst.

Érdekelt minket a téma úgyhogy picit belenéztünk a témába.

Mint kiderült évről évre csökken a bálna hús iránti kereslet, ezért kevesebb és kevesebb csukabálnát vadásznak. Minden évben ‘népszámlálást’ tartanak és ennek az eredménye alapján, plusz az előbb említett piaci kereslet adatainak figyelembe vételével határozzák meg hány bálna is kerül az adott évben terítékre.

Ebből a kis testű bálnából kevesebb mint ezret ölnek meg évente ami egyáltalán nem veszélyezteti az állományt. Itt jegyeznénk meg, kb 40 országban jártunk eddig, de a környezet tudatosság szempontjából Norvégiához hasonlóval nem találkoztunk, szóval ha valamiben akkor abban biztosak voltunk nem egy kihalás szélén álló fajból grillezzük a vacsoránkat. Mint kiderült az északi tengerekben a tőkehal tömeges halászata az ami az igazi probléma. De ez egy másik téma amit ezúttal inkább kihagyunk.

Nos, nem meglepő módon mi is vettünk egy bálna filét kettőnknek egy halpiacon és megsütöttük az eladó tanácsai szerint, só, bors, citrom, semmi más. Valójában jobban hasonlított a marha húsra mint egy tengeri ételre, sötét vörös volt a hús egy kicsi májas beütéssel az ízében. Nagyon finomnak találtuk, nem is volt nagyon nagyon drága, de nem vettünk többet, mert csak az élmény és a tapasztalat kedvéért próbáltuk ki.

Vissza Risørbe, ahogy szoktuk, rászántuk a délutánt és csavarogtunk egy jót. Körülnéztünk egy két eldugottabb helyen is, de amit talán a legjobban élveztünk hogy felküldtük a dront a kikötő fölé és megnézhettük milyen a város és kikötő egy madár távlatából.