Huaraz egy egészen különös helyet kapott az emlékeink és élményeink között Dél-Amerikában. Peru felvidéke nagyon népszerű a túrázási és hegymászási lehetőségei miatt, de mi egy egészen más okból is érkeztünk Huarazba. Itt vettük meg a motorunkat. Eddig öt országot utaztunk végig hátizsákokkal és innentől motorral terveztük folytatni a kalandokat. Peruban tudtuk hogy minden nagyobb probléma nélkül el tudjuk végezni a bürokratikus oldalát a dolgoknak, de amikor megérkeztük Limába, a fővárosba, egyből tudtuk hogy nem akarunk itt egy hónapot eltölteni amíg minden papír munka és előkészület megvan. Huaraz mellett döntöttünk mivel az Ancash régió fővárosa és egyben a legnagyobb város a perui Andokban ( cirka 120 000 lakos ). Telefonáltunk pár motor kereskedésbe és kerestünk egy kis apartmant Air B&B-n keresztül és már indultunk is tovább.
Huaraz első benyomásra nem egy csinos város, bár egy régi település- már az Inkák ideje alatt lakták ezt a vidéket, 1970-ben egy hatalmas földrengés a város 95%-át romba döntötte és több mint 25,000 ember életét vesztette. A tragédiának híre ment és nagyon sok országból érkezett segély és segítség. Huaraz innen nyerte az új becenevét mint a Nemzetközi Barátság Fővárosa. Bár eredeti szépségét sohasem nyerte vissza, az földrajzi fekvése öt csillagos. Minden irányba a város körül káprázatos, hófedte csúcsok sorakoznak és ezért érkeznek ide látogatók a világ minden szegletéből.
Öt hónap hátizsákozás után amíg a leghosszabb idő amit ugyanabban az ágyban töltöttünk három este volt, jól esett a gondolat hogy lesz egy kis otthonunk egy konyhával, nappalival, saját fürdővel és még egy kis terasszal is. A motor kereskedés a szomszéd utcában volt, a piac 5 percre, a város központ 10 percre mi kell még?! Az emberek nagyon segítőkészek voltak velünk és türelmesek a Spanyol tudásunk hiányosságaival szemben.
A következő hónap a motoros életre való felkészülésről szólt, Gyuri intézte a hivatalos okmányokat, Márti naplót írt és a fényképeket kategorizálta az eddigi utunkról és a blogon dolgozott. Ez idő alatt nagyon megszerettük Huarazt, mert egy békés és barátságos hely volt ahol a piacra járás egy minden napos élvezetes program lett. A városközpont nagy része piacból állt, a főbb utcákra kipakoltak minden nap de volt két hatalmas csarnok épület is, mi pedig minden nap egy felfedező túrát csináltunk az árusokból álló labirintusban.
Nagy élvezettel jártunk be és nézelődtünk a számunkra idegen áruk között. Ki hitte hogy bármilyen napon lehet 40 féle krumplit venni vagy 20 féle kukoricát? Tömérdek mennyiségű friss gyümölcsöt és zöldséget vettünk. Házi sajtot, mézet és tojást.
Nem csak alap anyagokat próbáltunk ki természetesen, volt rengeteg féle kész étel, hús, ceviche, saláta, főtt fürj tojás és még sorolhatnánk és bár nagyon szerettünk otthon főzni a helyi kínálatból is lett néhány kedvencünk.
Közben dolgoztunk a motoron is, kaptunk egy átmeneti rendszám táblát és Gyuri elment pár próba útra Mandarínával. Közben elkezdtünk venni motorozáshoz megfelelő ruhát (voltaképpen sí kabátokat vettünk egy használt túrafelszereléseket áruló boltban) és bőröndöket, mivel a motorunkhoz nem volt semmiféle gyári kiegészítő. Az oldaltáska kérdését úgy oldottuk meg hogy vettünk két hasonló ( nem ugyanolyan mivel több napi keresgélés után sem találtunk 2 egyforma bőröndöt az egész városban, ez nem vicc ) bőröndöt és egy lakatossal méretre hegesztettünk egy lapos vasból készült keretet. Hihetetlen de a hegesztés kibírta a 27 000 km-es utat, pedig legalább tucatszor eldőlt a megpakolt motor plusz kétszer is estünk vele.
Egy másik kedvenc helyünk a piac csarnok volt ahol valószínűleg nem mindenki érezné magát kényelmesen. Itt voltak a hentesek, hal árusok, méz és sajt árusok és sok minden más.
A csarnokban sok minden mást is lehetett venni, többek között innen volt jó pár szerszámunk, vízhatlan dolgok, a bőröndjeink stb. Olyan sokat jártunk a piacra, hogy kezdtek minket megszokni, egy alkalommal egy tanárnő megállított minket és megkérte Gyurit hogy pózoljon az iskolás osztállyal egy kép erejéig.
Sok időt töltöttünk otthon is, szerencsénkre nagyszerű kilátásunk volt a hát tetejéről és a balkonunkról is (persze egy kis zoom lencse segítségével).
Aztán egyszer csak meg lett a rendszámunk, és ezt egyben meg tudtuk ünnepelni azzal hogy egy kedves Lengyel pár akivel összebarátkoztunk Ecuadorban is éppen akkor érkeztek Huarazba, úgyhogy csaptunk egy kis lakomát.
Őszintén mondhatjuk hogy boldogan éltünk Huarazban arra az egy hónapra, és mivel ezen kívül még két hónapig utaztunk Peruban, úgy gondoljuk mondhatjuk hogy ott éltünk egy rövid időre. Minden esetre már viszkettünk mi is elindulni, a környező hegyekbe kirándulni és el is mentünk a Laguna 69 és a Paron Tóhoz kirándulni és ezzel hivatalosan elkezdődött az utazásunk egy új fejezete.
Bolívia Bolívia nem túl gyakran kerül a Dél-Amerikába utazók bakancslistájára (kivéve talán Salar de Uyuni), és ez nem feltétlenül meglepő mivel a legszegényebb ország a
Pucón Mire Chilébe értünk, már vagy 3 hónapja motoroztunk és kezdtük megszokni ezt az utazási stílust. Végtelenül élveztük a flexibilitást amit nyújtott a saját közlekedési eszköz,
Malmö Dániából tovább haladtunk Svédország felé, ahonnan a terveink szerint Norvégia lenne a következő megállónk. Interneten böngészgetve kiderítettük hogy a norvégok meglehetősen szigorú intézkedéseket hoztak
Montevideo Miután átértünk Argentínából Uruguayba, hamar elhatároztuk hogy nagyon szimpatikus nekünk az ország; az emberek nyugodt és barátságos mentalitása, a gasztro-kultúra a kellemes atmoszférájú városok
Alta Alta volt az egyik utolsó nagyobb város ahol megálltunk Nordkapp előtt, innen már tényleg csak pár napra voltunk. Egy valamiért viszont még akartunk állni
Penco Penco egy olyan kis város a chilei partvonalon amit nem sokan tűznek ki mint uticél. Mint a legtöbb környező település, Penco is a halászatból