Ahogy haladtunk dél felé Peru partvonala mentén; nap mint nap a sivatagos partvonal és a Csendes óceán között követtük a pán amerikai autópályát, néha már azt éreztük hogy a sivatagnak sose lesz vége. Voltak napok amikor olyan erős széllel kellett megküzdenünk hogy Gyurinak órákon át rá kellett dönteni a motort a szélre hogy ne sodródjunk át a szembe jövő kamionok elé. A szél olyan erős volt hogy a durva homok szemcséket felkapta és beterített minket vele, még a ruhán át is lehetett érezni őket, mint millió apró tűszúrás.
Ezektől a kényelmetlenségektől függetlenül, volt szerencsénk olyan naplementéket látni amiket képeslapra lehetett volna nyomtatni, és olyan friss tengeri ételeket élveztünk amiknek a nevét gyakran nem tudtunk kiejteni vagy magát az állatot sem tudtuk meghatározni (kagyló, csiga, tengeri uborka vagy talán tengeri csillag??), de egyszer sem lettünk betegek, annak ellenére hogy a legapróbb, poros kis út menti falvakba álltunk meg, olyan étkezőkbe, ahol valószínűleg fehér ember még nem evett előttünk, legalábbis a szakácsok, pincérek és vendégek nézéséből erre következtettünk.
Egyik ilyen sivatagos-motorozós napunk délutánján megérkeztünk egy kisvárosba, Pisco-ba. Már nagyon akartunk egy jót zuhanyozni utána pedig kicsit felderíteni a környéket.
A várost az itt élő őslakosok nevezték el, jelentése “a madarak földje”; és már a rövid alkonyat előtti sétánk alatt is bebizonyosodott hogy a mai napig találó ez az elnevezés. A kikötőben volt egy régi, jobbára már omladozó moló amire több száz madár parkolt le aznap estére.
Még egy érdekesség erről a városról hogy Peru nemzeti itala a Pisco Sour is innen származik. Maga a Pisco egy bor alapú likőr, ezt isszák sokan tisztán, de egy híres koktél amit minden bárban szolgálnak itt és az egész országban a Pisco Sour. Felvert tojás fehérjét kevernek, lime lével, cukor sziruppal és keserű aromákkal.
Az esténket a város fő tere körül töltöttük ahol mint megszoktuk a kis dél-amerikai városokban pezsgett az élet. Gyerekes családok, öregek, fiatalok mind mind összegyűlnek szociális életet élni.
Pisco városához közel vannak a Ballestas szigetek. Ezeken a szigeteken él Dél-Amerika egyik legnagyobb, védett madár kolóniája. A Ballestas szigetek története szerintünk egy kicsit szomorú, ámbár a mai napig is egy elképesztő látvány a méretei miatt, de csak egy töredéke annak a természeti csodának ami valaha volt. A szigetekhez csak hajóval lehet eljutni, úgyhogy egy viszonylag nagy csoporttal mentünk ki spanyol nyelvű idegen vezetéssel (egy részét értettünk a többi infót pedig YouTube-on tanultuk).
A 19.század második felében Peru gazdaságát nagyban meghatározta a guanó bányászat. Európának szinte kielégíthetetlen szükséglete volt a madarak ürülékére ami a magas foszfor és nitrogén tartalma miatt kiváló termésfokozó. A perui kormány boldogan segített ennek a szükségletnek a kielégítésében és ezt mi sem bizonyítja jobban minthogy 1869 és 1875 között a guano export képviselte az ország jövedelmének a 85%-át. Mire elkezdődött a 20.század, Peru guanó tartalékai teljesen kimerültek és ironikusan a perui mezőgazdaságnak nem maradt semmi. Ennek következtében Peru egy hatalmas állat védelmi kezdeményezést indított, ami abban a korban a világon a legnagyobbnak minősült; ennek köszönhetően kevesebb mint 50 év alatt a madarak száma megnőtt 7.5 millióról több mint 22.5 millióra.
Ha a történet itt érne véget, egy boldog és tanulságos mese lenne, de sajnos Peru láthatárán volt a következő nagy fellendülés.
Az ipari halászat 1955-ben érte el Peru partjait és ezzel együtt megnőtt a kereslet az ajókára ami egy kis hering-féle. Hatalmas mennyiségben szinte korlátlanul halászták az ajókát ami a szigeteken élő vízi madarak fő tápláléka volt. 1957-re a madarak száma ismét drasztikusan lecsökkent 37 millióról mindössze 18 millióra. 1983-ban Peru Halászati Minisztériuma elismerte hogy az ajókát drasztikusan túl halászták, de erre már csak 700,000 madár maradt életben.
Ez a történet számunkra rávilágított a kényes egyensúlyra ami összeköti a természetet az emberi fejlődéssel és iparral. Gyakran megbocsájthatatlan atrocitásokat követünk el a bolygónk és a természet ellen, és ugyanakkor amikor úgy döntünk számottevő pozitív változásokat is tudunk véghez vinni.
A szigetre menet a hajónk elhaladt a part mentén egy geoglyph mellett ami egy rejtélyes ősi motívum aminek nem egészen tudják a jelentését. A korát 2200 évre becsülik, 181 méter magas a Paracas Candelabra (a paracas-i gyertyatartó).
A Paracas-i Nemzeti Rezervátum egy másik nagyon élvezetes és érdekes programnak bizonyult. Ez a park a sivatag szélén a tengerrel találkozik ami gazdag élővilágnak ad otthont ezen a 335 hektáros területen. Az itt található igazi gazdagság a víz felszíne alatt leledzik aminek a nyomait néha a tengerparton is meg lehet találni.
A parkban található számos vízi madár faj mellett több száz regisztrált alga és vízinövény faj is található és persze halakból, delfinekből és fókákból is akad bőven.
Amire nem számítottunk hogy itt a sivatagban is fogunk találni kis sós vizű lagúnákat ahol flamingók pózolnak nekünk.
Paracas-ban nagyon sok jól elhelyezett táblát lehet találni a park élővilágáról és geológiai kialakulásáról. Az egyik hely ahol látszólag semmi nem volt, a tábla tájékoztatott minket hogy 36 millió éves tengeri fosszíliákat lehet találni a sivatagban.
Egy másik érdekes jelenség látszólag a semmi közepén a szivárvány színű sivatag volt amit ha jól értelmeztük az információt (spanyolul) a talaj ásványi gazdagsága, a sós tengervíz és levegő kombinációja hozott létre. Megközelíteni nem lehetett, de a zoom lencse segített.
A Mandieta tengerpart volt a következő megállónk, itt viszont egy vicces szerencsétlenség történt velünk, a Gyuri zsebéből kiestek a jegyeink amiket másnap még használnunk kellett volna egy másik a parkban. Amikor kiestek a szél elragadta őket és ennyi volt, elindultak nélkülünk világot látni. Egy kilométeren át kergettük őket a sivatagban, de elszöktek. Ennek ellenére ez volt az egyik kedvenc megállónk, mert a sok érdekes szikla fal és formátum között több száz színes rák nyüzsgött fel és alá.
Amikor már a nap vége felé jártunk elindultunk vissza felé mert még a múzeumot is okvetlenül meg akartuk nézni. A múzeum látogatását feltétlenül javasoljuk, mi a blog post anyagát szinte teljes mértékben innét szereztük, ez persze töredéke annak amit itt lehet olvasni, mind Peruról mind az itt található tengeri élővilágról. A parkból kifele pedig utolsó megállóként a vörös tengerpartot néztük meg.
Este még egyet sétáltunk Pisco kikötőjében és a hosszú érdekes és kalandos napunktól egy hideg sörrel és egy csodás naplementével búcsuztunk.
Paraguay Jezsuita hagyatéka Egy csipetnyi történelem Az összes ország közül amit végigutaztunk Dél-Amerikába (9), Paraguayról tudtunk a legkevesebbet. Amikor átértünk a határon Brazíliából Ciudad del
cali Cali sosem volt a bakancs listánkon, de párszor az utunk során már tettünk kitérőket a Couch Surfing közösség miatt. Így keveredtünk Caliba is. A
Jotunheimen Nemzeti Park A Jotunheimen Nemzeti Park egy 1151 km2-es terület aminek több mint a fele Lom határain belül van. Lom városa pedig egy népszerű szabadidős
Storfors Svédországban jártunkkor a Covid-19 miatt elég limitáltak voltak a lehetőségeink, mivel innét Norvégiába akartunk tovább menni tehát a norvég kormány óvintézkedéseit figyelembe kellett vennünk és
Mikulov Több hónapos ‘építkezés’ és készülődés után végre nekivágunk Európai utunknak, a kőszegi kormányablak jóvoltából, Sami-nek keresztelt furgonunkkal. Mikulov, az első említésre méltó megállónk, Csehországban. A
Risør Norvégiában túlnyomó többségben bordóra festik a fa házakat (legalábbis arra amerre mi eddig kocsikáztunk), ezért egyből szembetűnő volt amikor megérkeztünk Risørbe ahol az eddigiekkel